"A világ azért van, hogy mi filmet csináljunk róla"

Lőcsei Gabriella cikke a "Magyar Nemzet"-ben a Mese a Somogyországi patakgörbítők c. filmről:

"Hogy nemzeti ünnepen, ebédidőben vagy kora délután kik nézik a televíziót, nem tudom. Sejtéseim, de személyes tapasztalatom szerint sem sokan. Az október 23-án 13.25-ös kezdési időponttal az M1-en bemutatott természetfilmnek sem lehetett sok nézője. Pedig Sáfrány József Mese a somogyországi patakgörbítőkről című munkáját mindenkinek látni kellene. Gyermekeknek, felnőtteknek, iskolázottnak és iskolázatlannak, jobb- és baloldalinak egyformán. Nemcsak azért, mert látványnak is szép, tanulságként is hasznos, mulatságként s kellemes produkció, hanem, mert a tevékeny hazaszeretetet népszerűsíti. Melldöngető, nagy indulatok, messze kongó szónoklatok nélkül, egyszerűen, kedvesen, okosan. A Kele Andor operatőri közreműködésével és Tömösváry Tibor szakmai felügyeletével forgatott film annak a még az 1980-as években induló civil kezdeményezésnek a történetét beszéli el, amelyik eleinte, a nagy múltú Magyar Madártani Egyesület helyi csoportjaként, „csak” a somogyi madárvilágot próbálta védeni, menteni. (Az összeállítás narrátora a Kossuth-díjas énekes, mesemondó és folklórkutató Berecz András.) A Somogy Természetvédelmi Szervezet tagjai azonban három évtizeddel ezelőtt hiába keresték e tájnak azt a gazdagságát, amelyről Herman Ottó a XIX. század végén, a XX. század elején tudósította honfitársait. De azt a sokszínűséget sem találták, amelyről Fekete István a XX. század második felében oly igen élvezetesen írt népes olvasótáborának. Be kellett hát látniuk, hogy a madarakat élőhelyükkel együtt lehet csak védeni, s hogy ezt a természetvédelmi programot csakis azoknak a belső-somogyi területeknek a megvásárlásával tudják teljesíteni, melyeken korábban számos védett és fokozottan védett faj élt. Civil szervezetként – Magyarországon elsőként – földvásárlói igényeikkel hol itt, hol ott jelentkeztek a Somogy Természetvédelmi Szervezet tagjai. Ma, ha jól számolok, több száz hektáros tájvédelmi körzet köszönheti létét e szervezetnek – Nagyberek, Boronka, Somogyfajsz, Kőris-berek, Petesmalom, Mike, Csokonyavisonta…, a középpontban mintegy 180 hektárnyi erdei tavas vidékkel -, ahol hagyományos gazdálkodási, területkezelési módszerekkel igyekeznek az ökológiai értékeket megőrizni s fenntartani. Egyik első, ma már egyértelműen sikeresnek mondható akciójuk, mint az Sáfrány József filmjében is látható, a Balatontól délre eső területek természetes vízjárásának a helyreállítása volt. A patakgörbítés. A kollektivizálás évtizedeiben ugyanis (vagy tán korábban is?) a hivatalosságok nyílegyenes csatornákká „szerkesztették át” Belső-Somogy vízfolyásait. Ám a kiegyenesített folyók, patakok helyén ritkulni kezdett a növényzet, eltűntek az ott élő állatok. Az ördög munkája volt ez – mondja a mesemondó Berecz András, akinek, mint gyakorló etnográfusnak, Somogy a kedvenc kutatási területéhez tartozik. A módszeresen – sőt, mondhatni, tervszerűen – kiszárított területeken, ahonnan sebesen távozott a csapadék, tájidegen ültetvények, gyomok jelentek meg. Szent Vendelnek pedig, a pásztorok védőszentjének, hiába állt szobra évszázadok óta majd mindegyik somogyi település közepén, tétlenül kellett szemlélnie, miként tűntek el a híres somogyi legelőkkel együtt a nyájak, csordák, kondák meg a hozzájuk kapcsolódó foglalkozási ágak, mesterségek. Ha a „maszek” természetvédők csoportja neki nem gyürkőzik, tán örökre elbúcsúzhattunk volna szép hazánknak e kiváltképp érdekes és értékes vidékétől. Azt pedig, ami végérvényesen (?) a helyén maradt volna, nemhogy megkapónak, nagybecsűnek nem lehetett volna nevezni, de gazdaságosnak sem. A Somogy Természetvédelmi Szervezet tagjai azonban – köztük grófi családok sarjai, földműves- és pásztornépek ivadékai – épp időben láttak munkához. És nem is csak testi erővel, de ésszel, kitartással, nemzetközi szakmai tapasztalatokkal, sőt kapcsolatrendszerrel is, hogy az „ördögöt” megállítsák. Tiszteletre méltó vállalkozásuk következményeit dokumentálja Sáfrány József legújabb filmje, melynek mozgóképes tanúsítványa önmagában is jelentős. (Gondoljuk el, mennyivel többet tudnánk legújabb kori társadalmi s gazdasági történéseinkről, ha sok más, hitelesen rögzített és „fogyaszthatóan” közreadott természetfilm mutatná be mindazt, ami az utóbbi négy-öt évtizedben Magyarország meghatározói régióiban történt! És vajon hazánk melyik területi egységéről állíthatná bárki is, hogy nem volt meghatározó szerepe az ország életében?) Ugyanakkor az eddigi, elképesztően terjedelmes és sokrétű „sáfrányos” életmű mérvadó munkája is ez a mintegy ötvenpercnyi „patakgörbítős mese”. (Emlékeztetőül: Sáfrány József filmesként „csavargott” már Afrikában, Teleki Sámuel és dr. Livingstone nyomában, a Bajkál-tónál, ördög szántotta hegyeken, a Trianon előtti Magyarország vasútépítés kanyarulatainál…És akkor még a Magyar Televízió zöldmagazinjai számára készített „kismunkáiról” nem is szóltam…) A legjobbkor érkezett ez a „mozi”, amikor a tanácstalanság az égig ér. Az egyes ember, a hűséges és lelkes állampolgár sem tudja bizonyosan, országnyi közösségünk sem, hogy mit kezdjen azzal a természeti örökséggel, mit kifosztva, elprédálva hagytak ránk a századok. A magyar ember számára mostanság csak akkor „téma” a natúra, a környező valóság, ha közvetlen katasztrófa fenyegeti, dúlja. Árvíz, szélvihar, vörösiszapözön, ciános hullám…Vészterhes időkben kétségbeesetten szemlélődik, készségesen segédkezik is a magyar, kinek mit ír elő a neveltetése, lelki alkata. Ha viszont elvonul a szerencsétlenség fölülünk, szinte mindent feledve folytatja korábbi életét. Legtöbbüknek – tisztelet a kivételnek – eszébe sem jut, hogy az újabb, lehetséges katasztrófák kivédése érdekében tennie kellene valamit. Sáfrány József 2013-as filmje viszont éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy úgyszólván minden természeti kár helyrehozható, meg is előzhető, ha ezt a környezetvédő közösségekké szerveződő polgárok erősen akarják, szünet nélkül, okosan szorgalmazzák. Hogy figyelmeztetése mindenkihez eljuthasson, az egyetemes kultúra alapműfaját, a mesét hívja Sáfrány József segítségül. Meg a mesemondás nagymesterét, Berecz Andrást, aki kedves, tréfás szavakkal mindenkinek be tudja kanalazni korunk legfontosabb „leckéjét”: teremtett világunk megőrzése, megmentése olyan személyre szóló, közös feladat, amely alól senki nem bújhat ki. Még a televíziós műsorszerkesztők sem. Nekik most az lenne a legsürgősebb teendőjük, hogy mindenki számára elérhető időpontban sugározzák a somogyi patakgörbítőkről szóló mesét. Amiről, persze, Arany Jánost idézve, feltétlenül el kell mondanunk, felnövekvőnek és felnőttnek egyaránt: „Nem mese ez gyermek”!""